Az Ecskend teteje, háttérben a Magas-Cserhát vonulataival.
Szerzõk: Balogh János, Braun László, Klenk József
Technikai munkatárs: Braun Péter
"
Üdvözöllek messze bérctetõkrõl,
Szent helyek!
Hol a Galga lassú andalgással
Hempelyeg"
Petõfi Sándor: Galga partihoz
A Galgamente Magyarország két nagy tájegységének, az Északi-középhegységnek és a Magyar-alföldnek (Nagyalföldnek) az átmeneti sávjában található, közelebbrõl pedig két tájat, a Gödöllõi-Ceglédberceli-dombságot és a Cserhátalját választja el és köti össze egyidõben. A néprajzi hagyományairól és természeti szépségeirõl méltán nevezetes Galgamente és a sûrû erdõktõl borított Ecskend rövid természetföldrajza az alábbi hét pontban írható le.
A szûkebb értelemben vett Galgamentén a Galga folyó völgyében található települések és közvetlen környezetük értendõ. A Galgamentét három részre szokás tagolni, bár ez a felosztás - mint minden csoportosítás - bizonyos fokig mesterkélt és önkényes. A Felsõ-Galgamentén fekszenek Becske, Nógrádkövesd, Galgaguta, Acsa, Püspökhatvan és Galgagyörk községek, a Középsõ-Galgamente Galgamácsa, Iklad, Domony és Aszód települések határára terjed ki, míg az Alsó-Galgamentén Bag, Hévízgyörk, Galgahévíz és Tura sorakoznak. Ez a kis leírás csupán a Galgamentére és az azt északról határoló Ecskend dombvidékre korlátozódik. A Galga folyó völgye a pliocén kor végén, a Pannon-tenger visszahúzódása után alakult ki egy aszimmetrikus, tektonikus eredetû völgyben, amelyet a folyó idõszakos kiöntései folyamatosan töltenek fel. A Galga-völgyet fiatal, alacsony teraszok kísérik, melyek jól jelentkeznek Püspökhatvanban, Galgamácsán és Iklad-Domony környékén. A Galga folyó folyásirányban fokozatosan szélesedõ völgye, mint már említettük a bevezetõben, két tájegységet, a Gödöllõi-dombságot és a Cserhátalját vagy Déli-Cserhátot választja el egymástól. A két tájegység mint földtani felépítésében, mind tájképileg különbözik egymástól. A Déli-Cserhát vonulatai meredekebbek, vadregényesebbek, annak ellenére, hogy a Gödöllõi-dombság legmagasabb pontja, a Margita (342 m) például magasabb az Ecskendnél ( 321 m). Ez utóbbi erdõkkel borított dombvidék az Északi-középhegység nyugatról nézve második tagjának, a Cserhátnak a legdélibb részén található. A Cserhát az Északi-középhegység egyik legalacsonyabb tagja (legmagasabb pontja a Vác felett magasodó Naszály 652 méter, az utána következõ Purga pedig 575 méter, ezzel szemben a szomszédos Börzsönyben a Csóványos 938 m, a Cserháttal északnyugaton érintkezõ Karancs-hegység legmagasabb pontja pedig 727 m, a Mátra 1015 m magas csúcsáról nem is beszélve). A Cserhát tehát jóval alacsonyabb szomszédainál, alig magasabb egy nagyobb dombságnál, felszíni tagoltsága is kisebb amazokénál, egész megjelenését tekintve lágyabb, szelídebb, mégis vadregényes és természeti értékekben gazdag táj. A Cserhátot földrajzilag négy részre szokás osztani.
Ezek a következõk:
· a részben
elkülönülõ Naszály hegység
· Nyugati-Cserhát más néven Alacsony-Cserhát
(legmagasabb pontja a Dél-hegy 446 méter)
· Keleti- vagy Magas-Cserhát (legmagasabb pontja a Purga 575 méter)
· Déli-Cserhát vagy Cserhátalja (legmagasabb pontja
a Nagy-Szór 358 méter)
Ezek közül az általunk tárgyalt Ecskend a Déli-Cserhátban található. A Galga folyó túlpartján, a Domony falu felett emelkedõ dombok már a Gödöllõi-Ceglédberceli-dombsághoz tartoznak. A Cserhátalja három kistájra tagolható. Nyugaton a Csõvári-rög (legmagasabb pontja a Vas-hegy 358 méter) és a Nagy-Szór dombvidékét (legmagasabb pontja a Nagy-Szór szintén 358 méter) a Galga folyó völgyének felsõ része választja el a Cserhátalja többi részétõl. A Nagy-Szór dél felé lágyan hullámzó dombvidékkel csatlakozik a Szilágyi-patak völgyéhez, amely itt a választóvonalat képezi a Cserhát és a Gödöllõi-dombvidék között.
Az
Ecskend teteje, háttérben a Magas-Cserhát vonulataival.
Az Ecskend és az Aszód-Sziráki dombvidék közötti átmenet már nem ilyen határozott. Az Ecskend egy, a föld mélyébe süllyedt és erõsen lepusztult vulkáni tönk maradványa (legmagasabb pontja 321 m), hajdani zordságából és fenségességébõl mára alig maradt valami. Az Ecskend tetejét kiterjedt, sûrû erdõség borítja, amely helyenként már-már az Északi-középhegység hangulatát idézi és a természetes élõvilág menedékéül szolgál. Tetejérõl hosszú, aszimmetrikus völgyek futnak le küllõszerûen, ezek legnevesebbje és természetvédelmi szempontból legértékesebb a több kilométer hosszú Nagy-völgy vagy Hosszú-völgy.
A Nagy-völgy
Az Aszód-Sziráki dombvidék képét ezzel szemben a hullámzó gabona-, napraforgó- és kukoricatáblák határozzák meg, csak itt-ott maradt meg egy-egy kisebb erdõfolt, vagy telepített akácfasor. Valaha persze ezt a szelíd, lágyan hullámzó dombvidéket is sûrû erdõségek borították, de a környezõ települések - Iklad, Aszód, Kartal, Verseg, Kálló, Erdõtarcsa, Héhalom, Palotás, Egyházasdengeleg, Szirák stb.- szorgalmas és gyorsan szaporodó földmûvelõ népe kénytelen volt kiirtani az erdõket, hogy megtermelhesse mindennapi kenyerét.
Tájkép az Aszód-Sziráki dombvidékrõl
A Galga folyó völgye a pliocén kor végén, a Pannon-tenger visszahúzódása után alakult ki egy aszimmetrikus, tektonikus eredetû völgyben, amelyet a folyó idõszakos kiöntései folyamatosan töltenek fel. A Galga-völgyet fiatal, alacsony teraszok kísérik, melyek jól jelentkeznek Püspökhatvanban, Galgamácsán és Iklad-Domony környékén. A teraszokra homok és lösz telepedett. A völgy általában asszimmetrikus, a bal parti lejtõk meredekebbek, így van ez a középsõ szakaszon is.
A felszínen termékeny talajtakaró alakult ki: a Galga árterén a réti- és öntéstalajok dominálnak, a dombvonulatokon pedig Ramann-féle barna erdei talajok és löszös talajtípusok alakultak ki. Ezek a talajok - jóllehet meg sem közelítetik a mezõségi fekete talajok (csernozjom) termékenységét - mégis évszázadok óta biztosítják az itt élõ lakosság kenyerét.
Látkép a Galga-völgyrõl
A Cserhát hegység vulkanikus eredetû, a miocén kori (kb. 20 millió éve) andezitvulkanizmus terméke, zömében vulkanikus kõzetekbõl (elsõsorban az andezit különbözõ fajtáiból) épül fel. Mint említettük az Ecskend is egy ilyen andezitvulkán maradványa, piroxénandezitbõl és a tufáiból épül fel, amelyek helyenként a felszínre is bukkannak. A vulkanizmus korszaka után a vulkáni kúpok közé benyomult a sekély Pannon-tenger, amely vastag homok- és homokkõrétegeket terített a tájra és a szerves anyagokból lignit is képzõdött. Az Ecskend az évmilliók során a föld mélyébe süllyedt (Tura közelében 1304 méter mélyen találták meg az Ecskendet felépítõ kõzeteket, az Ecskend tehát valamikor tekintélyt parancsoló méretû hegység lehetett), a felszínformáló erõk lepusztították, majd a harmadkor végén, negyedkor elején, az ún. jégkorszakban az eredeti felszíni formákra vastag (helyenként akár több száz méter vastag) lösz- és agyagüledék rakódott le, amelyekbõl a kéregmozgások hatására alakultak ki a mai tájképet meghatározó szelíd dombvidéki formák.
Kistérségünk meghatározó vízfolyása a névadó Galga folyó, amely Szandavár alatt, Becske falu határában, a Nyugati-Cserhátban ered, a Déli-Cserhátot és a Gödöllõi-dombságot választja el egymástól és az Alföld északi peremén, Jászfényszaru határában torkollik a Zagyvába.
|
A
folyó fõbb hidrológiai adatai:
|
|
| Hossza: | 58 km |
| Vízgyûjtõje: | 568 km2 |
| Vízállás (Galgamácsa): | 4-337 cm |
| Vízállás (Hévízgyörk): | 13-331 cm |
| Középvízszint: | 56-71 cm |
| Kisvízi vízhozam: |
0.045-0.6 m3/s |
|
Nagyvízi vízhozam: |
40-50 m3/s |
Vízgyüjtõje javarészt a Cserhátra és a Gödöllõi-dombság északi részére terjed ki. Mivel ez tekintélyes részben a vizet jól áteresztõ, laza, homokos és löszös terület, ezért a Galga vízgyüjtõjének lefolyásviszonyai igen kedvezõtlenek. A nagyobb áradásokat a hóolvadás, a júniusi és az õszi esõzések okozzák. Völgye egész hosszában tektonikus eredetû, vagy tektonikusan kijelölt. A forrásvidéktõl Galgamácsáig É-D irányú, majd megtörik és ÉNY-DK irányú lesz. A Galgának csak forrásvidéke bõvelkedik a vizet át nem eresztõ, kemény, vulkáni kõzetekben, fõként andezitben.
A Galga közepes vízállásnál
Régebben a medre szabályozatlan volt, ekkor szinte rendszeresen elöntötte a környezõ réteket, valóságos mocsárvilágot varázsolva az Iklad és Domony környékén már 1-1,5 km széles völgyébe. A XIX-XX. században a folyó medrét több lépcsõben szabályozták, azóta egy több méter mély mesterséges árokban kanyarog a vize, ennek ellenére például 1999. júniusában kiöntött, nagy riadalmat keltve a környezõ lakosság körében. A mederszabályozás elõtt feltételezhetõen nagyobb volt a folyó vízhozama, ami a csapadékosabb idõjárással, és a sok kis betorkolló patakocskával magyarázható.
A Galga folyó fontosabb mellékfolyói:
· Becskei-patak
(balról torkollik be Becske alatt)
· Szécsénkei-patak (jobbról torkollik be Nógrádkövesdnél)
· Halyagosi-ér (jobbról torkollik be Nógrádkövesdnél)
· Gólya-patak vagy Berceli-patak (balról torkollik be Galgagutánál)
· Legéndi-Sápi
patak (14,2 km, jobbról torkollik be Acsa felett)
· Sinkár-patak (14,8 km, jobbról torkollik be Püspökhatvannál)
· Lúcska-ér (jobbról Püspökhatvan alatt)
· Galambos-patak (jobbról Püspökhatvan alatt)
· Némedi (Újfalusi)-patak ( jobbról Galgamácsán)
· Megyerke-patak
( balról Galgamácsánál)
· Ligetmajori-ág ( jobbról Domony felett)
· Egres-patak (16,1 km, jobbról Bagon)
· Sósi-patak (jobbról Hévízgyörk és
Galgahévíz között)
· Emse-patak ( 14,6 km, balról Turánál)
Láprét a Galga-völgyében
Sajnos az átgondolatlan mederszabályozás, napjaink szárazabb klímája és a Duna-Tisza közét sújtó talajvízszint-süllyedés ezeket a kis patakokat - a mesterségesen felduzzasztott Sinkár-, Egres- és Sósi-patakok kivételével - jórészt jelentéktelen idõszakos vízfolyássá változtatta. Ennek a folyamatnak a bizonyítéka, hogy régebben az ikladi határban lévõ Cservölgyben és a Futlochban is volt patakocska. Külön története van az ún. IMI-pataknak, ami nem természetes képzõdmény, hanem a volt Ipari Mûszergyár Iklad (IMI) szennyvizének elvezetésére szolgáló mesterséges vízfolyás. Az 1980-as évekig az ikladi Ipari Mûszergyár ipari és kommunális szennyvizét minden tisztítás nélkül engedték a folyóba. A környezettel annyira nem törõdtek, hogy még galvániszap is került a mederbe, tönkretéve ezzel a változatos vízi élõvilágot. Hál' Istennek ez már a múlté, de a Galga élõvilága csak lassan kezd újjáéledni.Az Ecskend egyetlen említésre méltó vízfolyása a (ma még!) kristálytiszta vizû Céklás-patak, amely a rózsakúti forrásból táplálkozik és észak felé, Erdõkürt irányában hagyja el az Ecskend vidékét, majd a Vanyarci (Nógrádi)-patakon keresztül a Zagyvába ömlik.
A tavak közül említést érdemelnek még a Domonyvölgyi-tavak, amelyek ugyan nem tartoznak szorosan a Galgamentéhez, de sok galgamenti lakos keresi fel õket fürdõzés és horgászat céljából. Jelentõsebb tó még a térségben a püspökhatvani Sinkár-tó, a Püspökhatvan és Galgagyörk között található Galambosi-tó, a Gödöllõi-dombsághoz tartozó Babati-völgyben lévõ tórendszer és a Galgahévíz határában lévõ Bika-tó. Valamikor a térségben sok forrás volt található, némelyiküket a turistatérképek még jelölik, sajnos, legtöbbjük a szárazabb klíma és vízháztartási problémák miatt elapadt. A környék nevesebb forrásai a domonyi határban található Hernádi-forrás, a Petõfi-forrás a Csintoványi-csárdánál (nagy költõnk is többször oltotta itt szomját) és a Rózsakút az Ecskendi-erdõ mélyén.
Nagy általánosságokban beszélve azt mondhatjuk, hogy környékünk éghajlata nem tér el számottevõen Magyarország egészének átlagos éghajlatától. Az évi napfénytartam északon 1900, délen 1950 óra, az évi középhõmérséklet 9,5-10,0 oC között van, a vegetációs idõszakban 16-16,5 oC. Évente valamivel kevesebb, mint 600 mm csapadék várható, ebbõl 330 mm a vegetációs idõszakban hullik. Jellemzõ a völggyel párhuzamos szélirány (északnyugati), és az átlagosan 2 m/s körüli szélsebesség.
A szürke számok azt mutatják, hogy térségünk a sok évtizedes magyarországi átlagértékeknél valamivel hûvösebb és egy picit szárazabb területen található. A hûvösebb levegõ nagyobbrészt megmagyarázható a földrajzi szélességgel, ill. az Északi-középhegység és a közeli dombvidékek hatásával, míg a kevesebb csapadék nagyobbrészt mikroklimatikus okokra vezethetõ vissza.
A globális besugárzás és a napfénytartam átlagos évi összege egy kicsivel alacsonyabb az országos átlagnál, ezzel összefüggésben az évi átlagos felhõzet egy kicsivel több, ezek a különbségek azonban önmagukban nem számottevõk. A sajátos domborzati viszonyok és a Galga folyó völgye azonban olyan mikroklímát teremtenek, ami sajátos ízt kölcsönöznek a környék éghajlatának. Az uralkodó szélirány a nyugati, esetleg nyugat-északnyugati, az ezzel ellentétes irányú szelek rendkívül ritkák, pl. a délkeleti, déli szelek elenyészõ jelentõségûek. A Galga folyó magas dombok közé zárt völgye mintegy szélcsatornaként mûködik, a szelek követik a folyó folyását. A csapadékot hozó szelek szinte kivétel nélkül nyugatról érkeznek, a völgyben gyakoriak a felhõszakadások, elsõsorban a nyári hónapokban. Március és április hónapok a legszelesebbek (ún. böjti szelek), nyáron a nyugati szél idõnként viharos erõsségûvé fokozódhat, de az igazán nagy viharok a domborzat mérséklõ hatása következtében hál' Istennek ritkák. A csapadék éves eloszlása nem tér el jelentõsen az országos átlagtól, az ún. Medárd-idõszak (június 8. után a néphit szerint 40 napig esett, vagy negyven napig szárazság volt) itt is meglehetõsen csapadékos, az utóbbi tíz-tizenöt évet leszámítva, amikortól kezdve felborulni látszik az éghajlat megszokott rendszere. A csapadékot - mint már említettük - fõleg a nyugati, atlanti eredetû léghullámok szállítják. Sajátos kettõsség a csapadékeloszlásban, hogy amíg viszonylag gyakoriak a nagy esõk, ugyanakkor az Ecskend-tetõtõl keletre esõ területek a tõle nyugatra (elsõsorban a Galgamácsától nyugatra) esõ vidékhez képest kevesebb csapadékot kapnak. Gyakori jelenség, hogy Galgagyörk és Püspökhatvan térségét viszonylag bõséges esõ öntözi, Ikladon, Domonyban pedig alig esik egy pár csepp. Ez azzal magyarázható, hogy ez utóbbi falvak az Ecskend szélárnyékában fekszenek, az egykori vulkáni kúp - bármilyen alacsony is - leszállásra készteti az esõfelhõk egy részét, így a gyengébb, kevesebb nedvességet hordozó felhõk már kiadják esõterhük nagy részét, mire átbuknak az Ecskend keleti oldalára. Több egyéb jellegzetessége is van a Galga-völgy éghajlatának: a völgyben elõszeretettel ül meg a nehezebb levegõ, szélcsendes idõben nyáron gyakori a forró, fülledt levegõ (fõleg júliusban és augusztus elsõ felében), míg szélcsendes, hideg teleken farkasordító hidegek alakulhatnak ki. A folyóhoz közel gyakori a ködképzõdés, fõleg a hûvös õszi reggeleken. Bár mindenkinek más és más az ízlése, általában az a vélemény, hogy környékünkön az április - május - június (tavasz és nyárelõ), ill. a szeptember - október (vénasszonyok nyara) idõszakok idõjárása a legszebb, legkellemesebb.
Hóval borított táj a Galga-völgyben
Sajnos az 1980-as évek közepétõl térségünket is elérték a globális éghajlatváltozás káros hatásai. Úgy tûnik, hogy egész éghajlatunk kiegyensúlyozatlanabbá, melegebbé és szárazabbá válik és megváltozik a csapadék éves eloszlási rendszere. A tavasz mintegy 10 nappal korábban kezdõdik, mint nagyapáink idejében, ugyanakkor április elején-közepén rendszeresen pusztítanak a kései fagyok, ami sokszor a leendõ gyümölcstermés zömét képes tönkretenni. A vegetációs idõszakban kevesebb a csapadék, nyáron gyakoribb lett az aszály, idõnként óriási felhõszakadások okoznak károkat. Nyár derekán a hõség, az aszály és a levegõ fülledtsége idõnként elviselhetetlenné válik. Az õsz csapadékosabb lett, ami a betakarítási munkákat nehezíti meg. Régebben a telek szinte elképzelhetetlenek voltak vastag hó- és jégtakaró nélkül, manapság a téli csapadék nagy része is esõ formájában hullik a földre, vagy éppen egyáltalán nincs csapadék télen. A felmelegedés miatt ma már ritkaságszámba megy az igazán kemény tél, s félõ hogyha nem sikerül megfékeznünk a globális éghajlatváltozást, unokáink már csak a mi elbeszéléseinkbõl és külföldi útjaikról fogják ismerni a hóval borított táj végtelen fehérségének szépségét...
A Galgamente florisztikai szempontból a Pannóniai flóratartomány (Pannonicum) Északi-középhegységi flóravidékének (Matricum) Nógrádi flórajárásába (Neogradense) tartozik. Flórája és vegetációja a Gödöllõi-dombvidékhez hasonlóan átmeneti jellegû az Alföld és a középhegység között, a domborzati és talajviszonyok egyaránt hatnak rá.
A Galga-völgy eredeti vegetációja jellemzõen ártéri mocsárrét, sásos és nádas komplex lehetett, melyben helyenként szigetszerûen nedves láprétfoltok ékelõdtek. Helyükön ma nagyrészt szántók, kaszálók és puhafás (fûz és nyár) ligetek terülnek el. A réteken egykor igen intenzív rétgazdálkodás folyt, ill. folyik ma is, ezért az eredeti vegetáció csak helyenként és csekély területi kiterjedésben maradhatott fenn, ennek egyik, mára sajnos degradált reprezentánsa az Iklad és Domony között elterülõ kaszálórét.
Az iklad-domonyi kaszálórét
A terület két igazi botanikai értéke, az õszi kikerics (Colchicum autumnale) és a védett nyári tõzike (Leucojum aestivum). A tõzike értékét emeli az a tény, hogy sem a Gödöllõi-dombvidéken, sem a Cserhátalján nincs ismert elõfordulása. Lokális értékû faj még a parti sás (Carex riparia) és a korcs here (Trifolium hybridum).
Mocsári gólyahír
A Galgát kísérõ dombok eredeti vegetációja, a cseres-tölgyesek az emberi településekhez közeli részeken csak kis számban, foltokban maradtak fenn, de az Ecskenden kiterjedt erdõségeket találunk, itt jelentõs mûvelési ág az erdõ- és vadgazdálkodás. Az Ecskend erdeiben sok helyen fennmaradtak az eredeti életközösségek, s bár a természetvédelem, az erdõgazdálkodás és a vadászat a legutóbbi idõkig nem találta meg a közös hangot, úgy tûnik pozitív változások várhatók és a dombvidék ökológiailag és tájképileg legértékesebb részei 2004-tõl természetvédelmi oltalom alá kerülnek.
Erdõvel borított domboldal a Nagy-völgyben
A tölgyeseken belül fõként a cseres-tölgyesek, a dombok északi oldalain pedig a gyertyános-tölgyesek jellemzõek. Állományalkotó fák: a kocsánytalan tölgy (Quercus petrae), a csertölgy (Quercus cerris), a gyertyán (Carpinus betulus) és a mezei juhar (Acer campestre). Cserjeszintje gazdag, a vadrózsa v. csipke (Rosa canina), a kökény (Prunus spinosa) és galagonya (Crataegus monogyna) mellett a kecskerágók és somfélék. A gyepszintben a tavasszal tömegesen virágzó odvas keltike (Corydalis solida) igen szép látvány, a tisztásokon pedig gyakori a védett tavaszi hérics (Adonis vernalis).
A természetes (õshonos) erdõtársulásokon kívül előfordulnak telepített erdei fenyõ (Pinus silvestris) és akác (Robinia pseudoacacia) ültetvények is. Ez utóbbiak élõvilága rendkívül szegényes.
A Galga-völgy és az Ecskend élővilága meglehetősen gazdag, az előforduló fajok felsorolása is hosszú oldalakat töltene meg, ami e rövid ismertetőnek természetesen nem lehet a célja, ezért csupán arra szorítkozunk, hogy a gyakoribb vagy érdekesebb fajokat megemlítsük.
A Galgában élő számos gerinctelen közül említésre méltó a folyami rák (Astacus astacus), amelynek megjelenése azt jelzi, hogy a régebben állandó jelleggel szennyezett víz minősége az utóbbi években sokat javult. A halak közt megtaláljuk a védett csíkféléket (réti csík (Misgurnus fossilis), kövicsík (Noemacheilus barbatulus), vágócsík (Cobitis taenia)),gyakori a bodorka (Rutilus rutilus), a domolykó (Leuciscus cephalus), a küsz (Alburnus alburnus) és a fenékjáró küllő (Gobio gobio).
Kétéltűek
közül gyakran találkozhatunk a kertjeinkben is előforduló barna és zöld varanggyal
(Bufo bufo és viridis), a nedves réteken pedig a zöld levelibékával (Hyla
arborea), mocsári békával (Rana arvalis), a pettyes gőtével (Triturus
vulgaris), és sokfelé hallhatjuk a vöröshasú unka (Bombina bombina)
jellegzetes hangját. Sajnos a tavaszi nászidőszakban rengeteg varangy esik az
autóforgalom áldozatául.
Néhány éve még a vizesebb területeken élt a mocsári teknős (Emys orbicularis),
ma a hüllőket a különböző gyík- (zöld, fürge, homoki) és siklófajok képviselik
a környéken (vízi, kockás és erdei).
A madárvilág
gazdagnak mondható, hiszen az erdő és mező mellett vizes élőhelyet is találunk
a közelben. A fokozottan védett madárfajok közül a fehér gólya (Ciconia ciconia),
a homokfalakba fészkelő gyurgyalag (Merops apiaster) és a kuvik (Athene
noctua) költ a környéken. A ragadozómadarak közül az egerészölyvet (Buteo
buteo), a barna rétihéját (Circus aeruginosus), a vörös vércsét (Falco
tinnunculus), a kabasólymot (Falco subbuteo) és az erdei fülesbaglyot
(Asio otus) kell kiemelni, de a Magyar Madártani Egyesület tevékenységének
eredményeképpen a környék templomtornyaiban ismét költ a gyöngybagoly (Tyto
alba).
A nagyszámú énekesmadárról nehéz tömör összefoglalót adni, de a szép hangú sárgarigótól
(Oriolus oriolus) a vízparti nádiposzátákon keresztül a háznál fészkelő
fecskékig és rozsdafarkúig sok minden előfordul. Szép májusi estéken a fülemüle
(Luscinia luscinia) flótáiban gyönyörködhet a természetjáró ember.
Emlősök közül
a réteken a mezei pocok (Microtus arvalis), mezei nyúl (Lepus europaeus),
őz (Capreolus capreolus), menyét (Mustela nivalis), vörös róka
(Vulpes vulpes) a jellemző, az erdőkben a nagyvadak mellett a rágcsálók
(pl. pelefélék, erdei egerek) és kisragadozók (pl. nyest, borz) gyakoriak. A
ragadozók közül értékes ritkaság a vadmacska (Felis silvestris) és a
nyuszt. Az ecskendi erdők gímszarvas (Cervus elaphus) állománya országos
szinten is megállja a helyét, még a nyugati országokból is csábít ide vadászokat,
a mesterségesen magas szinten tartott nagyvadállomány azonban ökológiai és természetvédelmi
szempontból nemkívánatos jelenség! A szintén elszaporodott vaddisznó (Sus
scrofa) állomány a mezőgazdaságnak is károkat okoz, újabban a Pilisi Parkerdő
Rt. elzárt vaddisznós kerteket létesít számukra.
A Galgamente falvaiban már sok évszázada intenzív földművelés folyik, hiszen aránylag kis területen kellett a gyorsan szaporodó lakosság élelmét megtermelni. Nem csoda tehát, hogy az eredeti vegetáció és élővilág csak foltokban maradhatott fenn. Épp ezért nagy a mi felelősségünk, hogy ezeket a kis területeket lehetőleg természetes vagy természetközeli állapotukban őrizzük meg a jövő nemzedékei számára, hogy ők is képet alkothassanak arról, hogy milyen lehetett a táj képe, mielőtt a nagyüzemi mezőgazdaság és az ipar megvetette lábát a Galga völgyében. A legértékesebbek ezek közül a reliktumok közül a Galga árterületén található nedves és kiszáradó mocsárrétek, amelyek egy hajdani óriási összefüggő mocsárvilág szerény maradványai. Például Iklad és Domony községek határában három ilyen élőhelyet is sikerült felmérni, amelyeknek sikerült elkerülniük a 70-es, 80-as évek meliorációs őrületét és ezáltal természetközeli állapotban fennmaradniuk. A vizes élőhelyek védelme napjainkban a természetvédelem egyik kulcsfeladata, így a GALGA Környezetvédelmi Egyesület egyik legfőbb célként tűzte ki az említett területek mielőbbi védetté nyilvánítását.
Természetes vagy természetközeli erdőtársulások vidékünkön hál' Istennek még szép számmal találhatók, sajnos ezek nagy része a Pilisi Parkerdő Rt. kezelésében van, akik időnként feudális önkényurak módjára viselkednek a természetjáró emberekkel. A Parkerdő Rt. a vadásztatásból és az erdőgazdálkodásból származó bevételeiből él, így nem csoda, hogy a természetvédelmi felfogás és a természetvédelmi szempontok csak lassan törnek utat maguknak az erdőgazdaság döntései során. Komolyabb változásra majd akkor lehet számítani, ha az úgynevezett NATURA 2000 program keretében az ecskendi erdők egy részét, mint fontos ökológiai folyosókat természetvédelmi oltalom alá helyezik. Ennek várható időpontja az Európai Uniós csatlakozásunk lesz...
Addig is tekintsük át, hogy a Középső-Galgamentén és az Ecskenden milyen védettségre érdemes természeti értékek találhatók:
Védendõ természeti értékekben tehát nincsen hiány, rajtunk (is) múlik, hogy ezekbõl mennyit tudunk unokáinkra hagyni…